Egy erdész naplójából

droszler | 2005. december 20 23:02:35 | kultúra |
Írta : Fatér Anita
Egy erdész naplójából


Aranyosan megcsillantak a nap sugarai. A faóriások lágyan küldték ruhájukat a földre. A sárga füvet már több centi rongy takarta be. A takaró arany, barna, lángvörös foltokból állt. Tündérek varrták azt össze a tél közeledõ vendégeinek.
Az erdõ vegetáló csöndjét hirtelen beszéd törte meg. Egy idõsebb ember és egy gyermek sétált kézen fogva a fák között haladó elhanyagolt földúton. Nagyapa és unokája vidáman cseverésztek. Az álomra készülõ erdõ meg-megbotránkozva figyelte ki az, aki meg meri zavarni nyugalmát. Ám mégis elmosolyodott a nem mindennapi látványon, s arany tallérokat küldött a betolakodóknak.
- Nézd nagyapi!- kiáltott fel a kisgyermek, mikor meglátta a matuzsálemek ajándékát és igyekezett minél több arany pénzt összegyûjteni. A férfi nevetve figyelte, az kis idõ után megunta a játékot. Nagyapjához futott a megszerzett kincsekkel.
- Hoztam neked pénzt! – azzal a hatalmas kézbe tette a “pénzt”. A két kéz találkozott. Különös kapcsolat volt az övék. Senki sem értette õket igazán. Egy generáció választotta el ezt a két embert. Mégis olyan szoros kapcsolat alakult ki közöttük, ami ritkaság volt. Az idõs férfi fia gyakran irigykedett apjára azért, mert az jobban kijön fiával mint õ. Most is együtt voltak. Az öreg és a fiatal. A távozó és az eljövõ.
Békésen sétáltak az erdészlak felé. A nagyapa erdész volt. Annyira komolyan vette munkáját, hogy nem volt hajlandó a városba költözni. Felesége tisztelte, ezért úgy döntött gyerekeiket az erdõ szélén felépített kis házban nevelik fel. “Hiszen nincs abban semmi rossz, ha megismerik, tisztelik a körülöttük lévõ világot. “- szokta mondogatni barátaiknak.
Az öregnek is eszébe jutott szeretett asszonya mondata.
- Már vagy két éve, hogy meghalt. Mennyire hiányzik! Csak õ értett meg, na meg ez a rosszcsont. – nézett unokájára. Szürke szemével követte az embercsemete lépését. Most elõtte futott, majd megállt a ház elõtt. De most nem akart mindenáron bejutni az otthonos lakba. Megállt. Bevárta lassú léptekkel közeledõ papáját. Valamin nagyon gondolkodott, mert komoly arcot vágott. Majd mikor mellé ért a férfi, megszólalt, de szavai inkább könyörgésnek hangzottak.
- Nagyapi, te mért lettél erdész? - kérdezte már vagy századszor, de most eltökélte nem hagyja magát lerázni.
Az idõs ember megállt. Fürkészõn nézett iskoláskorú utódjára. Tudta, most nem mondhatja, hogy nincs ideje válaszolni. De a választ sem odázhatja el felmerülõ feladatok sürgõs elvégzésével. Nem szívesen gondolt életének azon szakaszára mikor eldöntötte erdész lesz és nem is akárhol, hanem itt. Ennek az erdõnek akart a gondozója lenni. Ennek is meg volt az oka. Ha elmondja, talán unokája nem követi el azokat a hibákat, amiket õ.
Leült a házikó elõtt álló padra. A kisfiú mellé telepedett. Türelmesen várt. Arcukat simogatták a napsugarak. Szép, késõ õszi idõ volt. Bár érezni lehetett, hogy ez az utolsó nap a közeledõ tél elõtt. Már napok óta a rossz idõ közeledtérõl szóltak a hírek. Ám az idõjárás gúnyosan kicsúfolta az idõjósokat.
A férfi arcát mintha kisimította volna a délutáni nap fénye. Révedezõ tekintettel nézett a fákra. Ám gondolatai messze jártak. Gyerekkorába repült, az elfeledett emlékek közé. Meglepõdött, menyire jól emlékszik minden apró részletre a gyermekkorából.





1913-ban született egy kis faluban. Még a szülei sem emlékeztek rá. Mindkettõ más település nevet emlegetett. Így mikor a keresztelõkör megkérdezték, hol született, szülei kitalált falu nevet mondtak
– Kismiskában.
A pap kicsit furcsán nézett kerek okuláréja mögül, mondván ilyen falu nincs is. A gyerek nevét kérdezte
– Derék Nagy Barnabás – hangzott a válasz. Végül megtörtént a keresztelõ.
A barna hajú és szemû fiú szépen cseperedett. Ám gyerekkora mégsem volt felhõtlen.
Családjával folyamatosan költözködtek. Ahol munka akadt ott telepedtek le, de csak ideig-óráig. 1930-ban költözködtek Mendrökre. Remélte ez a hely lesz az otthonuk. Mindig sokat imádkozott egy állandó, biztonságos otthonért. Imái meghallgatásra találtak. Apja munkát kapott egy közeli gyárnál. Szerelõként kellett dolgoznia tizenkét órában nevetséges összegért. Nyomorúságos élet. Ám sose panaszkodott. Három gyerekét – két fiát és egy lányát- mindig a becsületességre nevelte. S maga is az volt. Egy becsületes, õszinte ember. Magas, vékony alkat volt. Arca már-már szürrealista módon megnyúlt. Társai csak lónak gúnyolták. Aztán valahogy rajta maradt ez a csöppet sem elõnyös becenév. Nem érdekelte túlzottan. Csak a munka foglalkoztatta és az, hogy családjának mindig legyen betevõje.
Amíg õ dolgozott felesége kis házukat próbálta otthonosabbá varázsolni. Mosott, takarított és fõzött. Apró termetû, barna hajú asszony volt. Teljesen ellentéte férjének. Míg a férfi inkább csöndes addig õ szeretett beszélni. Mindig dúdolt valami éneket.
A gondok ellenére jó családi körülmények között nevelkedett a három testvér. A Mendrökön található általános iskolába jártak mindhárman. Szokásos iskola volt. Voltak jó és rossz tanulók. Gazdagok, kevésbé tehetõsek és szegények. Egy osztályba mind a három csoport képviselõibõl jutott.
A fiuk általában együtt mászkáltak és fedezték fel a körülöttük lévõ világot. Viszont akadtak olyan lányok, akik csatlakoztak egy- egy ilyen portyájukhoz. Játékok idején mindenki egyenlõnek számított. Kedvelt szórakozóhelyük a község határában található erdõ. Szélén egy kis erdészházzal. A fõ csintalanság az volt, hogy ki tudja legmesszebbrõl eltalálni kis ablakait. Aztán meg futás az erdész haragja elõl. Kamaszként feszegették a határokat.
Egy nap a banda egyik leggazdagabb tagja megszólalt. Magas termetével és szõke hajával mindig tekintélyt parancsolt a csoportban. Most is, ahogy felállt, hogy szót kérjen, azonnal elhallgattak társai.
- Pénteken baráti összejövetelt tartok az erdészházban. Aki nem jön, az többé nem tartozik a csapatba!
Szavait mindig Szentírásnak vették barátai. Mindig övé volt az utolsó szó. Nem mertek ellene szólni. Tudták, azzal magukra haragítanák apját, aki a község vezetõi közé tartozott. Így mindenki csak helyeselt az ötletre. Barnabás viszont komoly dillemába esett, mit tegyen. Még sose volt kint este hét óránál tovább. Viszont tudta azt is, ha nem fogadja el a meghívást, akkor megharagíthatja barátját. Nem tartozott családjával a legtehetõsebbek közé. Viszont társai ezt sose vetették a szemére. Igaz, inkább õ szégyenkezett, mikor más csokit evett. Nekik nem volt pénzük az ilyen “haszontalan dolgokra”. Szokta mondani apja. Szüleit sem akarta az õ butaságaival feltartani.
- Van azoknak elég bajuk. Majd este kiszököm – gondolta magában, miközben a hazafelé tartó kavicsos utat taposta.
- Jó estét anyám! – mondta belépve a konyhába. Tudta apja még nincs otthon.
- Megyek lefeküdni. Nagyon elfáradtam.
Anyja fel sem nézett munkájából. Éppen kenyeret dagasztott. Bólintásával jelezte, érti fia beszédét.

Barnabás megvárta amint besötétedik, és kiszökött a házból. Lelkifurdalás gyötörte, amiért becsapja szüleit. Ám ez az érzés hamar eltûnt, mihelyt kiért az erdészlakhoz. Már messzirõl hallotta a ricsajt, amely felverte az erdõ megszokott csendjét. Ahogy botladozott a sötétben az úton füst szagot érzett. A házhoz közelebb érve vette észre, hogy ég a kis erdészlak.
– Elkéstél a nagy buliról! Nem vagy csapattag! – mondták társai nevetve.
Dühösen állt, s nézett az eddig barátainak vélt idegenekre. Társai közül sok elmenekült a felelõségre vonás elõl. Csalódott bennük. Tétlenül nézte végig, amint egyre csak fogy az erdõ.
Mire a tûzoltók kiértek addigra már a nagy része égett. A vörös szellem hangosan kóstolgatta az öreg törzseket, ágakat, madárfészkeket. Több mint száz éves fák váltak a lángok martalékává. A felelõsök sosem vállalták tettüket.

Nagyot sóhajtott az öregember, mintha ezzel a mozdulattal kifújta volna magából a keserûséget, amikor gyerekként látta az erdõ pusztulását. Majd hallgatójához fordult.
- De én megfogadtam kedves unokám, hogy erdész leszek. Minden erõmmel az erdõ rendbehozatalán dolgoztam. – s azzal elõvett egy kis könyvet és unokájának nyújtotta.
- Ez a naplóm. Szeretném , ha tiéd lenne. Vigyázz rá! Tanulj, okulj belõle! S ad tovább gyermekeidnek!
A kisfiú meghatottan nézett papájára nagy fekete szembogaraival. Elvette a könyvet és már most tudta, hogy eztán más szemmel fog tekinteni a természetre, az erdõre, az állatokra és növényekre. A fiú már most tudta, hogy õ is erdész szeretne lenni. Követve nagyapja és édesapja példáját, kik hivatásuknak tekintik a Föld, a természet védelmét.



„””””Elolvasás után mindenki azt szûri le magának amit akar.
De a természet a jövõ záloga, ha tudomásul vesszük akkor is, ha nem akkor is.
A zöld erdõ, a virág, a friss levegõ, kék égbolt mind a jövõk, a lehetõségünk….”””””


A Vas Megyei Gyermekek és Ifjúkorúak Lelkiegészségért Közhasznú Alapítvány,
Szivárvány Alapítvány
Által meghirdetett Próza kategóriában elsõ helyezett.
Pálya mû / novella kategóriában/


Lakossági kapcsolatok

központi e- mail: kormend[kukac]kormend.hu
központi telefonszám: 94/592-900
fax: 94/410-623
cím:
Körmendi Közös Önkormányzati hivatal,
9900 Körmend, Szabadság tér 7.