, avagy Mark evangéliuma (Illés Sándornak)

Emlékezem a mesére. Az estére, mikor szükségét vesztette az ijesztegetés. Mikor oly szelídek lettek a percek, hogy a törvény elé vitt botort is hagyták a kutyájától búcsút venni. És az eb aztán a hátralévő telet a csillagokká vált gyermekeinek és gazdája nevének szólongatásával töltötte. Siratva az elvesztett zsinórmértéket jövendő napjaiból, siratva, azt, aki lám, nem csak az ő szeretett magzatjait, de immár embertársát sem kímélte !
Üresen maradt a konyha, üresen maradt a könyvespolc is, amin az Egyetlen Könyv lapjai őrizték az éveket. A falakon a képszögek a hétköznapokról leakasztott férfi mementói lettek. Elállt a hó, s valami végtelen csend érzett az utcákon, ahogy a Gyilkos a csinos egyenruhába bújt martalócok közt ballagott. Mint a Három Királyok. Bizony, nem lett volna senki, aki ne a Megváltójukat keresőket látta volna bennük. Mentek a télre bezárt iskola mellett, hol annak idején megtanulta leírni nevét, s látta, a Biliárdklub ablakán lopva betekintve az ottaniakat, kiknek ezen az estén sem volt sietős. Akik később a csapossal dülöngéltek egy darabig, miután az a meghagyott, langyos sörökkel együtt a poharakba hullt könnycseppjeiket is kiborította, és a hétvégére lelakatolta a klub ajtaját.
Dió-közben tekintete találkozott a forró borát kortyoló Tél Apóéval. Mintha megrovás lett volna ez a tekintet, mintha sajnálkozás lett volna az a pillantás, mintha a bocsánat ígérete lett volna a szembogarakba írva. A bocsánaté, hogy majd az Öreg mesél Róla a tovább élőknek , hogy vannak végzetes botlások, büntetésükben megölelhető emberi hibák.
Pár lépésen át tartott a párbaj, majd az Ajándékosztó folytatta beszélgetését a Nagy Varázslóval. Amaz beleunt zongorájának kalapálásába, s inkább ivásban lelte kedvét, de Tél Apó tudta, ismerve a Fekete Köpenyes mértékét, hogy nem lesz ez egész egy mágikus tivornya...
Mentek a Városi Börtön felé. A kísérők elő-előhúzott mondatai egy-egy jól kifent tőr szúrásaiként fájtak. Pulyka kerül-e az asztalra, vagy pálinka, pite, vagy jégkrém, ki kezdi a táncot a nagyobbik leánnyal, az apa, vagy a lovaggá szerelmerült fiú? ...
A Gyilkos a szerelemre gondolt. Az örök szerelemre, hogy létezik-e egyáltalán, vagy csak az első az, vagy csak az elsőnek belénk örökült pillanatai azok, mik melegükkel pótolni igyekeznek az izzást...
Egy tábla olcsó malacot hirdetett vacsorául azoknak, kik az Új évet csak úgy hiszik el, így hát hirtelenjében fiatalkori szobájában feküdt a gyilkos disznótor előtti éjjelen, mikor az ölés izgalma miatt megvalósíthatatlan feladat volt az elalvás. Mintha a siralomház várta volna másnap, úgy szorította a mellette fekvőcsöppnyi leányt. A Tündért. Aki a délelőttön úgy lépett ki az udvaron húsokkal zsonglőrködők közé, hogy lábaival nem is érintette a nap sugaraitól felengedett föld sarát. A Tündér, kinek nem tetszett az a véres cafatokkal díszített előadás, de érdeklődve nézte mégis, ha már a Felhőket felcserélte a földi világra, a hentes mutatványait...
Nem beszéltek már a királyok, csak eltűntek az utolsó utca sarkánál..., s ekkor kezdett énekébe a Madárijesztő !
Abba az énekbe, ami csak egy megírt kötelesség teljesítése volt, hogy aztán ő is Urához térdepelhessen azon az estén. Dalolt, hogy elmehessen, mert azon az éjjelen nem kellettek a bohócon, azon az éjjelen mindenki az volt, akinek látszott. Nem kellett senkinek a színpadra álmodott valóság. Dalolt és arra gondolt, hogy nem baj azon az éjjelen a számkivetettség, mert nem volt szabad törődni akkor azzal, kinek szív dobogott a fejében is, mert azon az éjjelen a boldog órák nem az álmodozók kiváltságai voltak!
És a dal hangjaira összegyűltek a kicsike város közepébe állított fánál a biliárdklub spiccesei, s velük táncoltak az utcaseprők. Az Örök Otthontalan a dobozából jászolt épített, s Jacknek, a csavargónak magyarázta az istálló szereplőit.
A Hó Ember a megözvegyült Tanár Úr borától rúgott be, és Januárig úgy is maradt. Mellé Charlie ült le sűrű koccintgatásokra a Doktorral, le sem takarítva a dérlepte padot.
Dalolt a Madárijesztő az égbe emelkedve. Látta mint találkozik lapátolás közben a Két Szomszéd, akik egymás hátát veregették, feledve, hogy már rég nem beszéltek. Beszaladt az egyik a frissen főzött lélekmelegítőért, és a Madárijesztő azt is látta, amint a kupicákat a szájukhoz emelték, miként mosolyodott el a Feleség, függöny mögül nézve őket, épp úgymint annak idején, mikor a szerenádot adó ifjút figyelte titokban.
Látta ahogy a Tiszteletes úr a Kántorral a templomba igyekezett, s közben a Pásztor arról beszélt, hogy csak ez az a hely ahol éltünk, ez az a hely ahol élünk, ahol élnünk muszáj, s azt nem tudta ő sem, a Mindenhatóval oly gyakran diskuráló, hogy azt az estét a Madárijesztő éneke szelídítette olyanná, amilyennek érezték.
A Madárijesztőé, aki elszállt aztán Valahová, mert jól tudta, úgy sem menne ki hozzá senki, hisz még a hitetlenek is "imákat csuklanak" majd a Karácsonyi Házban. Tudta, úgysem kóstoltatja meg vele senki sem a "jól sikerültet". Tudta, senki sem érti majd, miért lett azon az éjjelen minden oly magától érthető.
Mint az a tény, hogy másnap reggel ott állt, hiányos fogsorával a havas szántóföldön, s a Gyilkos nyakát is összeszorította a kötél!

Tahin Zsolt
Körmendi Figyelő
X.évfolyam 6. szám