Körmend - Nem bírná ki, ha intézetbe adnám, és a lelkiismeretemmel, hitemmel se tudnék elszámolni, ha ezt tenném - mondja a körmendi Kiss Gáborné, aki tavaly óta gondját viseli ágyhoz kötött testvérének.

Az ötvenhat éves Kiss Gáborné családjában hatan - öt fiú és egy lány - voltak testvérek. Már csak ketten élnek. Egyik bátyját azonnal elvitte az agyi infarktus, a másik balesetben hunyt el, de a többiek is korán haltak. Vannak olyan családok, ahol a sorscsapások mintha öröklõdnének. Kiss Gáborné édesanyját is korán elvesztette, a fiús családban, mint egyedüli lánynak, korán át kellett vállalnia a feladatokat, a nagy család ellátását.

Az ötvenhat éves asszony élte a maga életét, elsõ házasságából született gyerekeit már szárnyra bocsátotta, egy unokája is van, a második házasságából származó két kisebb fiú még otthon lakik. Tavaly nyáron megtörtént a baj. Külön házban lakó, ötvennégy esztendõs körmendi öccsét agyi infarktussal szállították kórházba. Fél oldalára lebénult, Szentgotthárdról a rehabilitációs intézetbõl úgy bocsátották el: ezentúl állandó felügyeletre szorul. (Folytatás az 5. oldalon)

Mivel a testvére kívánsága az volt, a saját otthonában, a saját környezetében szeretne élni, eleinte Kiss Gáborné ott ápolta. Körmenden nincse-nek nagy távolságok, de ha naponta többször kell megtenni az oda-vissza vezetõ utat, vannak. Háromszor-négyszer ment hozzá, gondozta, ellátta, de sose volt nyugodt. Éjszakára rá kellett zárni az ajtót, attól is tartott, hogy váratlanul rosszul lesz, vagy betörnek hozzá, kifosztják. A baljós gondolatokat az se tudta elûzni, hogy az öccse egyik szomszédja, a Kismari és férje is besegített, gyakran ránéztek, beszélgettek vele, kulcsuk is volt a lakáshoz. Lassan próbálta meggyõzni, mindannyiuknak jobb lenne, ha hozzájuk költöztetnék. A beteg, ha sokára is, de beleegyezett. Berendezték neki az egyik szobát, áthozták kedvenc tárgyait, rádiózhat, tévézhet, mindent a keze ügyébe raknak. Nõvére a nap huszonnégy órájában vele van. Az ötvenszázalékos rokkant Kiss Gáborné korábban a Nett-Packban dolgozott, két gerincmûtét után ápolja agglegény öccsét.

- Mindenki elhagyta. Még a kórházban se látogatták meg a cimborái, ha az utcán találkozok velük, meg se kérdezik, hogy van. Pedig amíg tudott dolgozni (szobafestõ volt), tele volt velük a ház... Szegényt ez is bántja. Nekem nagy szerencsém, hogy a férjem és a gyerekeim olyan megértõek. A férjem, mielõtt elmegy dolgozni, bevásárol, hogy tudjak fõzni, este is segít a tennivalókban. A gerincem miatt nem bírok emelni. Vékonycsontú az öcsém, de egyedül nem tudom forgatni, tisztába tenni. Míg nem volt beteg, nem is tudtam, hogy lehet házi gondozást kérni. A szanatóriumban ajánlotta a fõorvosnõ. Jó pár hónap eltelt, mire kértük. Azóta járnak hozzánk. Ilyen emberséges, türelmes és megértõ nõkkel én még nem találkoztam. Egyszuszra sorolja a nevüket: a Rozika, a Marika, a Tündi, az Erika, a két Kati meg a Bella. Meséli, egyikükkel, a vasaljaival, még a régi cipõgyárban együtt is dolgoztak, a megszûnés után képezték át ápolónõnek.

- Reggelente érkeznek a gondozónõk, a mosdatást, ágyáthúzást segítik, látom a mozdulataikon, milyen jól értenek a munkájukhoz. Közben vigasztalnak, beszélgetnek. Így Sándor, úgy Sándor, viccelõdnek a testvéremmel, mivel én is alig mozdulok el a háztól, elmesélik, mi történt a városban. Csodálom õket, hogy annyi nyomorúságot, szenvedést látnak, és mégis derûsek, bizakodók, esõben, hidegben is jönnek a biciklijükön. Karácsonyra kis fát állítottunk az öcsémnek a szobájába, szilveszterre mókás díszeket hozott a kisebbik fiam. A régi szomszéd, a Kismari és a férje naponta, kétnaponta befut, elbohóckodnak, elnevetgélnek az öcsémmel. A lányokat várja, meg a Kismariékat. Karácsony elõtt megkérdezte a Kismari, mit szeretne, mondta, olyan nápolyit, amit gyerekkorában evett. Olyan apró csokinápolyit. Nevettünk a kívánságán. Aztán karácsonykor beállított a Kismari egy félméteres nápolyival. Addig keverte, kutyulta a krémet, amíg olyan nem lett, mint az a régi volt. Az öcsém olyan boldog volt, hogy... - sírja el magát Kiss Gáborné.

Az ágyhoz kötött beteg állapota kicsit javult, már sokkal jobban beszél, mozgatják, tornáztatják. Amikor lehet, tolókocsiban kiviszik az udvarra. A család kisebbik fia szerzett valahonnan egy kolompot, amikor hívni akarja õket, csak megrázza. Sokszor nem kell, hiszen a szoba ajtaja résnyire éjszaka is nyitva van, és a nõvére idõnként nesztelenül elsuhan elõtte.

Körmenden a Szociális Szolgáltató és Információs Központ kilenc munkatársa rója biciklijével a várost, jár magatehetetlen, egyedül maradt emberekhez, vagy segít a családokon. Hivatalosan házi segítségnyújtásnak nevezik ezt a szolgáltatást. Tavaly ötven gondozottjuk volt, közülük huszonöten pedig olyanok, akiknek a karján állandóan ott a jelzõkészülék, ez riasztja a két ügyeletest (24 órás a készenlét). Viserálek Sándorné intézményvezetõ elmondta, az önkormányzat tartja fenn a szolgálatot, óránként ezer forint körüli összeggel számoltak tavaly. Annak ingyenes volt, aki egyedülálló, és 45 ezer forint alatti a jövedelme (vagy az együtt lakó családnak sincs több). A térítési költség jövedelemfüggõ, óránként 130-320 forint közötti. A szociális munkás, ápoló végzettségû gondozónõk a kórházban is meg szokták látogatni a betegeiket, és a temetésükre is el szoktak menni. Virágot visznek, sõt, az is elõfordul, hogy a friss sírhantnál jobban sírnak, mint a háromszáz kilométerrõl érkezett közeli hozzátartozók.

A kórházba és az utolsó utjukra is elkísérik az ápolók a gondozottjaikat, és megsiratják õket

Forrás: www.vasnepe.hu