Németh Mária kettõs évforduló
2007-ben kettõs évfordulója lesz a körmendi származású, vi­lághírû operaénekesnõnek, Németh Máriának (fotómontázsun­kon balról). A mûvésznõ 110 évvel ezelõtt az egykori Képúti, ma Mátyás király utcai házban született szegény szülõk gyermeke­ként. Tanulmányait uzsorakamatra felvett pénzen tudták csak biztosítani, és elsõ színpadi jelmezeit is csak adósságra szerezte be. Pedig hangja kiváló, figyelemre méltó volt.

Képzésében, énekhangjának csiszolásában Hilgermann Laura, Anthes György és László Géza neves énekpedagógusok voltak segítségére. Külföldön Olaszor­szágban is tanult énekelni. 1923-­ban a Budapesti Városi Színház­ban debütált Verdi Álarcosbál cí­mû operájában, amellyel belopta magát az operabarátok szívébe. Rá egy esztendõre már a bécsi Állami Operaházban lépett szín­padra, Verdi Trubadúrjában Leonóra szerepét énekelte.
Ezt követõen ünnepelt szí­nész-operaénekese volt nemcsak az osztrák fõváros, hanem Hága, Koppenhága, Párizs, Stockholm, Berlin, Graz, Prága, Pozsony, Barcelona, Zágráb, Belgrád, Amszterdam, a milánói Scala színpadainak, valamint a salz­burgi és a müncheni ünnepi játé­koknak is. Többször szerepelt a kor neves tenoristáival, köztük Benjamino Giglivel is. 1923-1942 között a bécsi Staatsoper magánénekesnõje volt.
Európai hírû drámai opera­énekesnõként tartották számon, hangja a legnagyobb terjedelmû, legkifejezõbb, leggazdagabb szoprán hangok közé tartozott. A nagyszínházak és operaházak mellett vidékre is szívesen ellá­togatott. 1933-ban például a szombathelyi városi szegények javára rendezett hangversenyen is nagy sikerrel szerepelt. A taps­orkán mellett, melyet méltán ki­érdemelt, megkapta a város ba­bérkoszorúját is.
Mûvészetérõl a korabeli lapok és a külföldi színház- és opera­történeti folyóiratok is elismerés­sel írtak, a világ legkiválóbb ope­raénekeseinek sorában említet­ték. Mûvészeti hitvallását egy 1933-ban Zágrábból rokonainak írt levelében így fogalmazta meg: „Jólesik, hogy az egész vi­lágon mindenütt énekemmel örömöt, vigaszt, békét nyújthatok a szíveknek. Ezért születtünk mi, mûvészek, mi nem magunkért élünk, hanem az emberiségért."
Utoljára - ekkor már betegen - 1948 júliusában lépett színpad­ra Pozsonyban a Parasztbecsület­ben és a Toscaban. Hosszan tartó súlyos betegsége után 1967. de­cember 28-án hunyt el Bécsben. Sírja az ottani temetõben van. Külföldön aratott számtalan nagy sikere ellenére sem tagadta meg származását. Amikor nyug­díjba vonulása miatt kénytelen volt felvenni az osztrák állam­polgárságot, a következõket írta egyik levelében: „Nem vagyok én sem osztrák, se sváb, magyar vagyok és az is maradok szívem utolsó dobbanásáig!"
Születésének centenáriuma al­kalmából 1997-ben a körmendi mûvelõdési központ jubileumi színházi bérlettel is megemléke­zett a kiváló mûvészrõl. Életét, munkásságát a Dr. Batthyány-­Strattmann László Múzeumban a kastélyban külön tárlórészek õr­zik. A százéves évforduló kap­csán szülõháza fõfalán a körmendi Hagyományõrzõk Baráti Köre és a városi önkormányzat márvány emléktáblát is elhelyez­tetett.

Tóth László