Molnár Árpád kórházlelkész kérésére dr. Gyürki László ny. plébános elõadást tartott Batthyány Boldog László halálának 80. évfordulója és a közelgõ betegek világnapja alkalmával. Fõképpen a kórház dolgozói és az atya segítõtársai voltak jelen.

Ismerõs a bibliai mondás, amit Jézus is idéz: Orvos gyógyítsd magadat!
Hogyan viseli az orvos saját betegségét? Azt mondják maguk az orvosok, hogy nagyon nehezen. Az orvos minden komplikációval együtt látja a betegséget és lélekben sok mindent átél, amirõl a betegnek sejtelme sincs.

Batthyány Boldog László gyenge egészségû ember volt: bazedow kórra hajlott, gyomor panaszok, szívgyengeség kísérték. Nem bírta a nehéz általános orvosi szolgálatot, ezért is lett szemorvos, amely kisebb megterhelést jelentett számára.


Már gyermekkorában találkozott a szenvedéssel. Látta édesanyja betegségét és fájt neki, hogy nem tudott rajta segíteni.

Mint fiatal házas tehetetlen volt kislánya Mizike betegségével szemben, aki 2 és fél éves korában agyhártyagyulladásban meghalt, Ödön is súlyos bélgyulladás következtében halálosan megbetegedett. Késõbb pedig 21 éves korában meghalt.

Tudatosan elfogadta betegségét
Gépkocsivezetõje Ferdinánd Moik beszélte el, hogy a herceg tudta betegségét.–„Éppen indulni készültünk valahová – ezt mondta nekem: Ferdinánd, nem utazhatom el többé. Megdöbbent kérésemre így válaszolt: A jó Isten egy olyan betegséget küldött, melyet nem lehet gyógyítani. Egy, legkésõbb 4-5 év múlva már nem leszek itt. De nem tesz semmit. Ahogy a jó Isten akarja.”


1929. november 12-én barátjának négyszemközt nyugodtan megmondta, hogy õ már ebben az életben nem jut el Rómába, mert gyógyíthatatlan beteg. Ezután Bécsben megvizsgálták, s a hercegorvos megkezdi 14 hónapig tartó keresztútját, az emberi tûrõképesség határait súroló gyötrelem és végsõ tisztulás idõszakát a Lõw-szanatóriumban 1929. november 14-tõl 1931. január 22-ig.

Már korábban leírta a szenvedéssel kapcsolatos gondolatait:
„Mint ahogyan a szobrász vésõjét használja, hogy remekmûvét a legtermészetesebbé formálja, úgy használja a jó Isten a földön a fájdalmat és szenvedést, hogy megtisztítson vétkeinktõl, és hogy bennünket a szenvedõ Jézushoz mindinkább hasonlóvá tegyen. Minden szenvedés kifeszített húr, amely arra való, hogy tökéletesen tiszta, szép harmóniákat zengjen az örökkévalóság számára. Igen, az Isten akaratában megnyugvó szenvedés az olvasztókemence, amelyben a lélek, mint a tiszta arany minden földi salaktól megtisztul.”

Betegségének lefolyása
November 27-én megoperálták. Rubricius és Karl Sattig mindent elkövettek. Dr. Fuchs, akivel Köpcsényben dolgozott szintén ott volt az operáción. Keresztet rajzolt a beteg homlokára. Blanka jegyezte le: „Papi a narkózisban olyan szép zsoltárokat imádkozott hangosan és olyan szép szent dalokat mondott, hogy az összes orvosokra nagy benyomást tett.”

Hogyan indulnak a betegek egy nehéz mûtétre? Hogyan ébrednek fel? Mit mondanak ilyenkor? A fa arra dõl, amerre hajlik. Mivel van tele a szív?

A mûtét nem hozott javulást. A hólyagrák kérlelhetetlenül haladt elõre. Mindegyre megújuló görcsök, éles késként vágó kövek, idõnként magas láz, állandó katéterezés, drénezés, cistoscopia, az utolsó idõkben folytonos hányinger, csuklás, viszketés annak jeléül, hogy a máj is felmondta a szolgálatot. Blanka leánya mellette van, és napról-napra megörökíti az eseményeket. Batthyány László betegsége alatt mintegy ezer görcsöt állt ki. Betegsége végén már szinte félóránként jelentkeztek. Gyakran éppen az ünnepek különösen kínosak. Az utolsó karácsonyt hat görccsel „ünnepli”.

Hogyan fogadja e sok szenvedést?
Kezdetben még arra gondol, hogy szobája mellett berendez egy rendelõt és orvosi segítséggel még mûtéteket is végezne. Szeretné továbbra is szolgálni a betegeket. Látnia kell azonban, hogy Isten most már nem aktivitását kívánja, hanem szenvedését. Õ pedig alázatosan fogadja Isten imádandó akaratát.

A betegek is szeretnének dolgozni. Sokszor nekik is el kellene fogadni, hogy Isten most már nem munkájukat kéri, hanem szenvedésüket.


Betegsége alatt nem restell egészen ember lenni.
Gyermekeit sírva fogadja. Fájdalmában jajgat. Blanka sokszor írja: Jaj, papi jajgat…Sokszor bealtatják, mert nem bírja a fájdalmakat. Saját maga cáfolja meg a szárnyra kelt véleményeket, hogy nem fogadott el fájdalomcsillapítókat.

A látogatók elõtt most is ura magának.
Látogatói félve jönnek hozzá, hogy mit is mondjanak neki. De nem volt erre szükség, õ vigasztalta õket, s látogatói felszabadultan távoznak. Nem beszél saját betegségérõl. Csodálatos lelkierõ sugárzik belõle. Tudja, hogy most ez a hivatása. Így tekint betegségére.

Fájdalmak szünetében igyekszik hasznosítani magát.
Már nem tud írni, ezért tollba mondja elbeszéléseit. Ezek az elbeszélések tele vannak lírai jelleggel. Egyszerûek, de tanítanak, kiérzõdik belõlük az örök életbe vetett hite és vágya.
Az egyik például: Az öreg parasztról és fiáról szóló mese elõrevetíti saját közeli halálát és azt a vágyát, hogy hasonlóvá akar válni a Megfeszítetthez. Legmélyebb vágyát fejezi ki, miközben szakadatlan kínok között élt.
Egyik látogatója éppen egy rohamának volt a tanúja. Ez alatt csak ezt mondogatja: Jézusom, irgalom! De legyen meg a te akaratod! De utána megállapítja: „Az én szenvedéseim és az erõk, ahogy elviselem: mindez semmi különös. Csak éppen engem jobban ismernek, mint annyi nyomorult szegényt, akiknek még sokkal-sokkal többet kell szenvedniök nálam, minden segítség híján, és akik ezt sokkal méltóbban viselik.”

Milyen szép példa a szenvedések türelmes viselésére… Nem beszél saját szenvedésérõl. Együtt érez a névtelen szenvedõkkel, szegényekkel, akik mellett nem állnak orvosok, mint õmellette.

Lelki élete betegsége idején.
Imáit hûségesen és szívósan végzi tovább. Sokszor a zsolozsmás könyvet sem tudja tartani, felesége vagy gyermekei segítenek neki. Ha nem tudja befejezni makacsul újra kezdi. Még halála napján is kéri Szûz Mária kis zsolozsmáját és elimádkozza. Utána kiesik kezébõl a könyv és elveszíti eszméletét. Este a szentolvasó idején fölnéz, keresztet vet és kezdi: Hiszek egy Istenben… Családjával együtt elmondják a szentolvasót.



Szûzanya oltára van a szobájában. Egyik látogatójának mondta: Tõle tanulok szenvedni.

Milyen szép, amikor a beteg feszületet, szentolvasót vagy szentképet tart szekrényén. Szenvedése alkalmával rá tud tekinteni a feszületre, vagy a Szûzanya képére.

Rendszeresen végzi szentgyónását.
Gyónás idején tökéletesen friss és élénk volt. Halála elõtti napon este még meggyónt. Ekkor mondta a távozó lelkiatya az apácáknak: Most egy szentet gyóntattam.

Betegeink nagy vigasztalása a szentgyónás. Hozzá kell segíteni õket rendszeresen. Felkínálni nekik a szentkenet szentségét is. A hívõ beteg örömmel fogadja, nem fél tõle.

Batthyány László legnagyobb öröme, ha papi látogatói szobájában szentmisét mutatnak be. Ilyenkor, ha tud megáldozik családjával együtt.
Egyik legmeghatóbb, – utolsó – szentmiséje január 11-én Szent Család vasárnapján volt. Ágyáról odalátott és misszáléval követte. Egyik oldalról felesége, másik oldalról egyik leánya tartja. A Szent Családról mondott szentmisében õ az áldozat, aki már mozdulni sem tud.

Még december 12-én jegyzi fel Blanka leánya a következõ mondását: „Olyan megelégedett vagyok.” Január 21-én, a halála elõtti napon – miközben ajka reszket a fádalomtól – odaszól gyermekeinek: „Gyerekek, vigyetek ki az erkélyre, hogy kikiáltsam a világba, milyen jó az Isten.”

A szenvedõ Jóbhoz hasonlóan nem zúgolódik, nem lázadozik, hanem békesség tölti el szívét Isten jósága láttán. Ez maga erõforrás a szenvedésben.

Milyen kegyelem származott szenvedésébõl?
Ide kívánkozik Egyházmegyénk szentéletû papjának Werner Alajosnak mondása. A budapesti Korányi Tüdõkórházban voltam 1974-ben. Werner atya megtudta és születésnapomon látogatott meg. Ekkor mondta: „tudod-e, hogy akik börtönben és kórházban vannak lelki kapitalisták?” Azt akarta mondani, hogy milyen kegyelmi kincsek birtokában vannak. Batthyány László szenvedése és halála is ilyen kegyelmi ajándék volt sokak számára.

Blanka leánya mondta: „milyen nagy kegyelem, hogy mellette lehetettem. Biztosan azért, hogy még sokat tanuljak tõle életem tökéletesítésére.”
A jelen lévõ vallástalan Sattig doktor térdre borul ágyánál: „Istenem, egy szent hagy itt bennünket!” – s visszatér Istenhez és feleségéhez, akitõl elválni készült. Ez Batthyány utolsó földi mûve volt.

Betegeinkkel is tudatosítani kell, hogy milyen gazdagok. Nincsenek tehetetlenségre kárhoztatva: szenvedéseikkel imádságaikkal segíthetik szeretteiket, más szenvedõ testvéreiket, egyházunkat, papjainkat.

„Orvos gyógyítsd önmagadat!”
A Szegények Orvosa betegségében, és halálában is gyógyított. Nemcsak önmagát gyógyította, készítette elõ a végsõ nagy találkozásra, hanem közvetítette Isten kegyelmét másoknak is példát adva nekünk az Istenben megnyugvó szenvedésre.