Körmenden a KÉSZ keretében hangzott el dr. Gyürki László pápai prelátus elõdása ezzel a címmel. Ennek rövidített változatát olvashatjuk itt.
Látogassunk el pénteken Jeruzsálembe. Estefelé a hívõ zsidók sokasága vonul a siratófalhoz imádkozni. Rendszeresen itt tartják a katonai esküt, a 12 éves fiukat itt avatják a „Törvény fiává” (Bar micva).
Ugyancsak pénteken délután indul a hívek csoportja az Antonia vár helytõl a Via Dolorosán keresztutat járva a Szentsír templomba. Minden zarándoklat fõ célja eljutni Jézus üres sírjához.
A Sziklatemplom és az El Aksza mecset elõtti téren, ahol valamikor a jeruzsálei templom állott a muszlimok tízezrei jönnek össze a pénteki imádságra.


Mindez Jeruzsálemben történik zsidók, keresztények, muszlimok részvételével. Kié Jeruzsálem? Mindhárom monoteista vallás hívõjéé, vagy ezek közül melyié? Ezért van kérdõjel a mondat végén. Mind a három világvallás szent városának tartja Jeruzsálemet. Az eddigi tárgyalások sohasem hoztak megoldást Jeruzsálemel kapcsolatban. E város miatt történnek a terrorista támadások a Szentfölön. Ezért Jeruzsálem kérdésének megoldásához párbeszédre lenne szükség.

Jeruzsálem és a szentföldi probléma szemszögébõl elõször magáról az iszlám vallásról hallottunk. Az iszlám magját alkotó országok általában Közel Keleten vannak, de már Európában 2003-ban kereken 10 millió muszlim élt.
Az iszlám világvallás nem egységes, nagyon különbözõ ágai és kultúrái vannak. A muszlim vallásnak öt pillére van és ez az alapja a „hívõk” vallásos életének: napi ötszöri ima, a Ramadán-havi böjt, jótékonykodás, zarándoklat Mekkába, hit Allahban, az egyetlenben, akinek Mohamed az (utolsó) prófétája.
Az iszlám jellemzõje, hogy az állam és a vallás között szoros kapcsolat van. A nyugati világban a felvilágosodás kora óta természetes az állam és a vallás elválasztása. Ezt az iszlám világban teljesen érthetetlennek találják. Több iszlám államban államjogként is az ezeréves muszlim vallásjog, a „saria” van érvényben. A keresztényeknek nehéz a muszlim gondolkodásmód és a kettõ közti párbeszéd. Ezt nehezíti az is, hogy az iszlámban nincs egységes és kötelezõ tanító hivatal. Nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy számos muszlimnak, széles néprétegeknek olyan vallásos meggyõzõdésük van, amelybe a nyugati ember értelmileg és érzelmileg csak nehezen tudja magát beleélni.
A terrorizmus kérdésével kapcsolatban a Koránt hozzák föl saját igazolásukra. E mögött gyakran olyan fölfogás rejlik, hogy az isteni dolgokra vonatkozó hittételeket nem lehet magyarázni és kutatni. „A Korán nem olyasmi, amit magyarázni lehet, a Korán abszolút”, állítják a terrorista iszlám fundamentalisták.
Nehéz kérdés a szent háború –a dzsihád–, és az öngyilkos merényletek problémája is, amely a szentföldi konfliktusban nagy szerepet játszik.
A Korán az öngyilkosságot elutasítja, de a „Hamasz”, és az „Iszlám dzsihád” az öngyilkos merényleteket vértanúságként értelmezi: mindazok, akik Allah nevében a levegõbe röpülnek, sahid batal, azaz „mártír-hõsök” lesznek és helyet érdemelnek a Paradicsomban. Ez Istennek tetszõ cselekedet abból a célból, hogy a szent helyeket fölszabadítsák a hitetlenek uralma alól.
A szent háború – a dzsihád szó „erõfeszítést” Isten akaratának teljesítését jelenti. Ez minden embernek állandó kötelessége. A dzsihad egyes iszlám tudós szerint védekezõ háborút jelent.
Egyes keresztény kritikusok azonban a „szent háborút” a Korán súlyos realitásának fogják föl. Ebben a dologban a keresztények akkor járnak el helyesen, ha figyelembe veszik, hogy az Egyház a II. Vatikáni Zsinat óta minden probléma és nehézség ellenére is a muszlimok vallásosságát és egyistenhitét tántoríthatatlanul nagyra becsüli, az iszlám teológusokkal a szükséges – a bajt orvosolni tudó – párbeszédre törekszik.
Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Korán szempontjából a zsidók és a keresztények nem „hitetlennek”, hanem „a Könyv vallásához” tartozónak számítanak, akiknek privilégiumaik vannak ugyan, de a helyzetük semmiképpen sem azonos a muszlimokéval. A többségükben iszlám országokban a legtöbb kereszténynek és zsidónak nincsenek a muszlimokkal azonos jogaik.

Nem érthetjük meg a Szentföld politikai problémáit, ha nem értjük, miért szent Jeruzsálem a zsidóknak, a keresztényeknek és a muszlimoknak. Ugyancsak azt sem értjük, miért van az, hogy senki nem tud, nem akar, és senkinek sem szabad lemondania Jeruzsálemrõl.

A zsidók számára Jeruzsálemben a templomtér a legszentebb hely. Itt állt Salamon idejétõl 587-ig a templom, amelyet Nabukodonozor rombolt le.
A számûzetésbõl visszatért zsidók felépítettek és 515-ben felszenteltek. Heródes, hogy megnyerje a zsidók kegyét, ezt a templomot a világ egyik csodájává építette át. Ezt pusztították el véglegesen a rómaiak Kr.u. 70-ben. A templom szíve, a szentek szentje volt Isten jelenléte helye. A zsoltárokban találkozunk azzal a meggyõzõdéssel, hogy Jeruzsálem városa a maga templomával az egész kozmoszban a hívõ zsidónak a föld legértékesebb része. Érthetõ, hogy a zsidóknak fájó, hogy ebbõl a nagyszerû templomtérbõl csak a nyugati, vagy siratófal maradt meg, mint legszentebb helyük. A bibliai idõk után is Jeruzsálem állandóan a vágyakozás tárgya maradt. Azt tartják, hogy a templom pusztulása után itt van a „sekina”, az Isten jelenlétét jelzõ felhõ.
A Misna szerint tíz mérõ szépség száll alá a földre, Jeruzsálemnek kilenc jutott belõle. Ebben Jeruzsálem jelentõsége és az iránta megnyilvánuló szeretet, vágyakozás, szomorúság és a visszatérés reménye fejezõdik ki. Ezt a vágyat a hívõ zsidók napi imája tartja ébren, amely Jeruzsálemre is utal. Az Amidah-imában Jeruzsálem felé fordul a hívõ: „Városod, Jeruzsálem felé fordulok alázattal, végy lakóhelyet benne, amint megígérted, építs benne napjainkban örök lakóhelyet, és állítsd fel benne hamarosan Dávid trónját. Dicséret legyen néked, Örökkévaló, aki felépíti Jeruzsálemet”
Az egyetlen, ami a zsidó templomból fennmaradt, az a támfal, amely a Sziklamecset és az al-Aqsza mecset szintjét alátámasztja. A Siratófal az a terület, amely a legközelebb van az egykori Szentek Szentjéhez. A fenti terasz már tisztátalanná vált, ahova a zsidók nem léphetnek be. Több nyelvû felirat tiltja ezt számukra.
Jeruzsálem, a szent város jelképe lett a visszatérésrõl, az eredet helyén való újrakezdésrõl szõtt álmoknak. Ezért érthetõ, hogy Jeruzsálemnek az õ államuk fõvárosának kell lenni és nem hajlandók az 1967-ben elfoglalt Jeruzsálem óvárosát kezükbõl kiadni.

Jeruzsálem a keresztények számára is szent város: itt van a legtiszteltebb templomuk a Szentsír, vagy Feltámadás temploma.


A keresztények számára Jézus élete Jeruzsálem és a templom köré összpontosul. Jézus is csatlakozik az õ idejében már évszázados jeruzsálemi zarándoklatokhoz: 12 évesen már tanítóként látjuk a templomban. Késõbb kiûzi onnan a kufárokat, a templom árnyékában gyógyít, s a templomban gyûltek össze az elsõ keresztények közös imára. A keresztények számára nincs szükség további magyarázatra: Jeruzsálem fültanúja Jézus beszédeinek, színtere szenvedésének és feltámadásának. A város legfontosabb szentélye a Szentsír templom, az Anasztaszisz, amiként a görögök nevezik. Hadrián császár Jézus sírja és a Golgota fölé Aphroditének szentelt templomot emelt. Konstantin császár és édesanyja Szent Ilona a 4. században, amikor a Birodalom már kereszténnyé vált, Aphrodité templomát lebontatta, és a Szentsír teljesen sértetlenül napvilágra került. Szándéka ellenére Hadrianus igazolta az utókornak a Golgotát.
A templom „középpontja” igazában nincs jelen, a sír üres. Ha valamit látnánk, például egy holttestet, nem volna értelme az örömhírnek. Jézus tanainak lényegét éppen az teszi ki, ami nem látható, ami hiányzik: a keresztények reménye, hogy Jézus nem marad a sírban.

Jeruzsálem a muszlimok számára Mekka és Medina után a harmadik szent város. A Korán ismeri Ábrahámot, Mózest, Jánost és Jézust, Máriát, sõt, a szûzen szülést is. Al Qudsz, Jeruzsálem a hívõ muszlim számára két okból is szent:
Elsõ ok Jeruzsálem volt az elsõ „Qibla”, az iszlám ima elsõ iránya. A születõ iszlám elsõ éveiben az ima Jeruzsálem felé irányult. Ez ugyanis Ábrahám városa. Mohamed csak késõbb változtatta meg az ima irányát a Kaaba kõ felé.
Az Iszlám számára a Kaaba mindenki õsatyjának, Ábrahámnak és fiának, Izmaelnek építménye.
A másik ok Jeruzsálem szentségével kapcsolatban Mohammed éjszakai utazása.
A prófétának az éjszakai utazása alapozza meg az iszlám számára Mohamed elsõbbségét a zsidósággal és a kereszténységgel szemben. A Korán szerint Mohamedet egy éjszakai útja alkalmával Gábor arkangyal al-Burák nevû lovával együtt hirtelen fölragadta és Jeruzsálembe vitte a Templomhegy sziklájára.
Az elbeszélés szerint ott már várja Ábrahám, Mózes és Jézus, de Ádám, Noé, Jób, Izsák és Izmael, Keresztelõ János és Áron is. Mohamed ezekkel együtt imádkozik, azonban mint elõimádkozó (Imám) lép fel, akinek szavai és mozdulatai után igazodik Ábrahám, Mózes és Jézus is. Ez jelzi egyúttal az elsõbbségét a többi jelenlévõvel szemben. Az ószövetségi próféták és Jézus tanúsítják, hogy a kinyilatkoztatás csak Mohamednél éri el tetõpontját és lezárulását; miközben Mohamed a maga részérõl a régi próféciák érvényességét kifejezetten elismeri, önmagát a Kinyilatkoztatás hosszú történetébe illeszti, és itt határozza meg a maga kitüntetett helyét. Mohamed „a próféták pecsétje”, csúcspont és lezárás.


Egy zsidó legenda szerint is a Sziklatemplom helyén kellett volna Ábrahámnak fiát, Izsákot föláldoznia. Magatartásával örök idõre példát adott az Isten iránti teljes engedelmességre. Mohamed szerint az Izsák-áldozat éppen az iszlám számára példa az Istennek való „teljes odaadásra”.
A világ végén a Kaaba-kõ Jeruzsálembe röpül, és egyesül a sziklával. Itt nyílnak meg a menny és a pokol kapui. A zarándoklat El Kudsz-ba, azaz Jeruzsálembe, a szent városba a muszlimok egyik legfontosabb vallási cselekedete.
A muszlimok számára teljesen elfogadhatatlan, hogy a szent város a hitetlenek területén van.

Összefoglalva mindhárom vallással kapcsolatban:
Jeruzsálem a bibliai idõkben a zsidóság számára a nép középpontja és Isten lakóhelye, az újabb idõkben a múlt és a jövõ, a rombolás és újjáépítés városa. Jeruzsálem egy érzelmekkel átitatott téma, amely politikai igények alapját képezi.
A kereszténység számára Jézus jelenti Jeruzsálem központját. Ez számukra az õ mûködésének, szenvedésének és feltámadásának színtere. Mivel Õ gondot visel ránk, megmutatja nekünk az örök életre vezetõ utat, ezért hisszük, hogy az örök élet színtere a mennyei Jeruzsálem.
Az iszlám számára egy Mekkában mondott ima 10.000-szer annyit ér, mint egy más helyen mondott ima, a medinai ima 1.000-szer, a Jeruzsálemben mondott ima 500-szor értékesebb. Mindaz, ami Jeruzsálemben Mohamed próféta és Ábrahám, valamint Mózes között lezajlott, az iszlámot a kereszténység és a zsidóság fölé emeli.

Ha ezeket az egyedi történeteket megfontolás tárgyává tesszük, érthetõ, hogy a vallások vetélkednek Jeruzsálemért. Nem azért, mert a különbözõ elbeszélések ugyanott játszódnak le, hanem, mert az elbeszélések egymásnak ellentmondanak.
Jeruzsálem, az egyetlen szent város, amely közösen szent mindnyájuknak, a közöset nem tudja megerõsíteni, ellenkezõleg, inkább elválaszt bennünket. Nem a közös teszi szentté, közös mindannyiunk számára, hanem éppen az, ami elválaszt, szent mindegyik fél számára.
Ezért a Szentföld jövõje és az együttélés kérdése szempontjából szükséges lenne a dialógus. A párbeszéd nem azt jelenti, hogy csak arról beszélünk, ami közös, ami azonos. Az igazi párbeszédnek bátran meg kell neveznie a különbözõségeket, amelyeket a párbeszédet követõen is szilárdan meg kell õriznie, amelybõl azután mindannyian táplálkozhatunk. Az igazi párbeszéd „civilizált”, képzett, emelkedett, tiszteletteljes, egyformán képes tanulni és tanítani, szilárdan megtartva saját vallásának minden tételét, tagadás és eretnekség nélkül.
Egy ilyen dialógus elõképe már benne rejlik keresztény hitünk alapjaiban, amikor Jézusra tekintünk, aki életével és szenvedésével oktat bennünk, és megígéri a Szentlelket, aki a helyes utat mutatja nekünk. Jézusra tekintve látjuk és felismerjük a Szentföldet is, amely hitünk szempontjából nem feladható: Isten fia emberré lett, nem akárhol, nem akármikor, hanem konkrétan itt. Sem Betlehem, sem a Golgota nincs mindenütt, hanem az elõbbi 7 km-re délre Jeruzsálemtõl, utóbbi pedig az Óváros szívében. Ezek a helyszínek, ezek a helyek, ez a föld a tanúja és bizonyítéka az Úr emberré válásának. Isten akarja, hogy törõdjünk ezzel a Földdel, nem csupán a Szentföld, hanem saját üdvösségünk érdekében is. Imádkozzunk Jeruzsálem békéjéért.