Csukás István:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Koszorúk, még csak a virágboltok előtt, kiköltözött a kegyelet az utcára, kerülgetjük óvatosan, futó pillantást vetünk rájuk, még korán van, majd holnap megvesszük, majd holnap útra kelünk s meglátogatjuk a temetőket. Az egész ország útra kel csendesen, mindenkinek van halottja, elindulunk gyalog, autóval, vonattal, megy, vonul a néma menet, vándorolnak az élők, mert mindenki elköltözött ide-oda, csak a temetők maradtak egy helyben, immár örökre. Nincsen csendesebb ünnep, mert ünnep a halottak napja, szívünkben áhítat és emlékezés, talán félelem is, ezen a napon az is féli az Istent, aki máskor nem hisz benne. Mert minden tudásunk, minden gőgünk és minden hiúságunk véget ér a temető kapujában. Alázatos szívvel keressük a vigasztalódást, a megnyugvást, és milyen hihetetlen: azoktól várjuk, akik már nincsenek. Mit tudhatnak ők, milyen titkokat, amelyeket mi, élők sohasem tudhatunk meg, csak a minden ember útjának a végét látjuk, a saját utunk végét. Mégis mindig ellátogatunk, és megnyugvást keresünk, némán faggatva a sírokat. A bizonyosság is megnyugvás, mivel ezt az egyetlen dolgot tudjuk bizonyosan.

Nincs nagyobb hatalom, és nincs nagyobb parancs. Nem lehet megparancsolni, és nem lehet megtiltani ezt az ünnepet, nem volt még olyan eszement hatalom, amelynek sikerült volna! Nincs szükség semmi hírverésre, propagandára, meggyőzésre, ezt minden ember egyformán tudja, akármilyen furcsán hangzik, ez a legnagyobb erő, eszme a világon, amely összefog minket. Mert csak az ember tudja, hogy meghal, a többi élet elpusztul jeltelenül. Sírkövet is állítunk, megerősítve az elválaszthatatlan kapcsolatot élők és holtak között, megjelölve, megőrizve őket a mi világunkban.

De a szívünk az igazi sírgödör! Ott őrizzük a halottakat, s amíg mi élünk, ők is élnek. Ezzel a fájdalmas, de nagyszerű ragaszkodással is az életre szavazunk, az egyetlen életre, amelynek ugyan nem értjük az elejét és a végét. S ez a mi szabadságunk is, két kemény elrendelés között élünk: nem tehetünk róla, hogy megszülettünk, s nem tehetünk róla, hogy meghalunk, de ami köztük van, arról tehetünk! Az a miénk, a forró jelen, a szívünkkel zakatoló idő, a szemünkből sugárzó ég.

Koszorút kötök én is halottak napján szavakból, s a másik koszorú mellé helyezem annak a sírjára, akinek köszönhetem a létezésemet, és akit majd követek, ha eljön az idő, s így fohászkodom:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat, ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt, ki adtál életet, adj most neki álmot, és mivel ígértél, szavadat kell állnod, mert ő mindig hitt, és sose kételkedett, szájára suttogva vette a nevedet. Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen, s szemem gyönge, hogy a semmibe tekintsen, hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve: helyettem nézzél be a mély sírgödörbe, próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukacszikével boncolod, amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel, csak csont, csak por, ami volt valamikor ember, mivel nemcsak Minden vagy, de vagy a Hiány, magadat operálod e föld alatti ambulancián. Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod a semmiből a semmibe a létező világot, anyát és gyereket, az élőt s a holtat, s mert Te teremtetted, nem is káromolhat, csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét, nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét, én sem káromollak, hallgasd meg imámat: Istenke, vedd térdedre édesanyámat!