A könyvesboltok polcain Vincze Attila Tamás: Teller Ede - A tudós és világa címû kötete. A könyv a Teller Edével készült utolsó interjúkra alapozva mutatja be a tudóst, és értékes gondolataival ismerteti meg az olvasót 35 különbözõ témában – tudatta az OBJEKTÍV Hírügynökség.

Az elõszót Czeizel Endre írta, de megtalálhatók a kötetben többek között Medgyessy Péternek, valamint Nobel-díjas tudósunknak, Oláh Györgynek a hozzászólásai is.
Az életrajzot a kötethez Báló Ottília készítette Teller Edérõl.
„Teller Ede neve e hazában sokáig az USA-beli „gonosz” héják szimbólumának számított. Így nem lepõdtem meg, amikor 1980-ban az Amerikai Egyesült Államokban rendezett nemzetközi genetikai kongresszus kapcsán személyével a TV-képernyõjén találkoztam. Ekkor kezdte meg Ronald Reagen az elnökségért folytatott kampányát. Többször is láttam és hallottam, ahogy csillagháborús tervével a Szovjetunió megbuktatását ígérte. Az általa említett számokra már pontosan nem emlékszem, de hozzávetõleg a következõképpen érvelt: Az USA-ban a költségvetés kb. 10 %-át fordították akkor a fegyverkezésre, a Szovjetunióban ez az arány azonban 30 % körül volt. Reagen szerint a csillagháborús stratégia a fegyverkezésre fordított összegek megduplázódását tette szükségessé. Az USA ezt a 20 %-ot még valahogy meg tudta oldani, de a Szovjetunió a 60 %-os ráfordítást már nem. Hiszen már a 30 % is súlyos ellátási gondokat okozott a lakosság élelmezésében és más területeken. S ez a Teller Ede nevével fémjelzett csillagháborús koncepció bevált, a Szovjetunió összeomlása - Gorbacsov asszisztálása mellett – bekövetkezett. Így Teller Ede szerepe vitathatatlan a „kommunistának” nevezett gyarmatosító világhatalom megbuktatásában és közvetve, a közép-európai országok függetlenségének visszanyerésében.
A rendszerváltás után Teller Ede több alkalommal meglátogatta szülõhazáját. Két alkalommal hosszabb idõre találkozhattam vele – jó barátjának, Marx Györgynek a segítségével. Mind két alkalommal nagy érdeklõdést mutatott a genetika iránt. Nem tudott arról, hogy állatkisérletes adatok szerint a kis adagú sugárzás – az immunrendszer serkentése révén – javítja az életkilátásokat (pl. emiatt hosszabb lesz az élettartam). Agyának öregkori frissességét igazolta, ahogy másnapi, mûegyetemi elõadásába – az atomerõmûvek védelmében – ezeket az ismereteket beépítette. A másik beszélgetési témánk a rák volt, lenyûgözte szervezetünk csodálatosan sokszínû védekezése a nap mint nap ható rákkeltõkkel szemben. Különösen a p53-as szupergén a „genom õrangyala” érdekelte. E szupergén a rákos sejtek önpusztítását idézi elõ az un. apoptozis, a programozott sejthalál révén. Teller Ede e jelenségben igazolni látta kedvenc magyar költõjének, Madách Imrének Az ember tragédiájában megfogalmazott sorait, miszerint az egyén feláldozhatja magát a közösségért. Teller Ede Madách e mûvébõl hosszú részeket tudott kívülrõl és megható volt az õ hanghordozása mellett hallani az idézett sorokat.
Jellemzõ volt szellemes gondolkodására, hogy egyik beszélgetésünkkor megkérdezte, mi a kedvenc színem. Meglepõdve válaszoltam, a kék, meg a szõke…Rendben van – mondta, mivel õ utálja a barnát-feketét, a vöröset és a zöldet. Hamar rájöttem, miért? A barna-fekete a fasizmust, a vörös a kommunizmust, míg a zöld a „zöldeket” jelképezi. Az elsõ két színnel szembeni ellenérzése nem igénnyel magyarázatot, de Teller Ede a zöldeket sem szerette, mivel akadályozzák az atomenergia békés felhasználását. Szerinte ugyanis az energia nélkülözhetetlen és a hagyományos szénerõmûvek összehasonlíthatatlanul több környezeti kárt okoznak, mint a megfelelõ szakértelemmel hasznosított atomenergia. Ezért is támogatta a paksi atomerõmû mûködését.
Egy találkozásunkkor tájékoztatott egyik lába elvesztésének történetérõl: müncheni villamosbalesete után vált szükségessé az amputáció.
Beszéltem vele a tudósgéniuszok gyökereit kutató próbálkozásaimról is, amit elsõsorban családfáik és a gyermekkorban õket érõ hatások elemzése révén végzek. A Nobel-díjasok után a Nobel díjat nem kapó tudósgéniuszok következnének. E „csapatba” természetesen õ is beletartozott, amivel õ is egyetértett. Figyelmembe ajánlotta az életérõl írt könyvet, de megígérte személyes segítségét is. Sajnos a családfájának megrajzolásához szükséges adatokat már csak leszármazottaitól remélhetem…
Végül érdemes még kitérni arra, hogy Tellet Ede miért nem kapott Nobel-díjat. A hidrogénbomba elõállításáért - érthetõen – nem ítélték neki e tudományos kitüntetést. Teller Ede azonban a fizikában is igen jelentõs felfedezéseket tett, elég a Gamov-Teller kiválasztási szabályra vagy a Teller-Ulam konfigurációra utalni. Ugyanakkor Teller Ede az USA-ban is (különösen az Oppenheimer perben játszott szerepe miatt), és az egész világon a nukleáris fegyverkezési lobbi fõ képviselõjének számított, ezért még a tudósok körében is elég népszerûtlen volt. Mindezek az érvek számomra azért jelentenek különös paradoxont, mivel Nobel Alfréd a dinamit és más tömegpusztító robbanóanyagok felfedezésével és gyártásával tett szert óriási gazdagságra. Így szerzett vagyona, illetve ennek kamatai szolgáltak a jelentõs anyagi megbecsülést is jelentõ Nobel-díj alapjául. S Nobel Alfréd is úgy gondolkodott, mint Teller Ede. A hírhedett fegyvergyárost is gyakorta érték támadások és õ azzal védekezett, hogy minél pusztítóbbak a fegyverek, a politikusok és a katonák annál inkább meggondolják majd a „háborúskodást”. Nobel Alfréd e hitvallását a Nobel béke-díj létrehozásával is aláhúzta. A díjalapítónak azonban nem váltak valóra reményei, amit az I. és II. világháború, meg töménytelen más harci esemény igazol. A Teller Ede által is képviselt „nukleáris elrettentés” azonban – úgy tûnik – érvényesült, hiszen a két világhatalom „megelégedett„ a hidegháborúval és 60 éve nincs világháború…
Teller Ede az USA-ba került magyar születésû nagy fizikusok, a „marslakók” utolsó mohikánja volt. Sohasem tagadta meg magyarságát és éppen ezért a rendszerváltás után , ha tehette, segítette szülõhazáját is” – írja az elõszóban Czeizel Endre orvosgenetikus

„Az utóbbi években nagy népszerûségnek örvendenek a különbözõ kommunikációs, média és újságíró iskolák. Ez a jelenség részben talán az emberek szereplési és feltûnési vágyával magyarázható, de ugyanolyan fontos tényezõ lehet, és vonzóvá teheti ezt a pályát az a körülmény, hogy egy újságíró vagy televíziós szerkesztõ-riporter munkája során gyakran találkozhat fontos emberekkel, ismert és irigyelt sztárokkal. Izgalmas, érdekes, színes világ, s nagyképûség lenne azt állítani, hogy mindez megszokássá válhat, és elõbb-utóbb csak napi rutin lesz a munkavégzés. Egy riporter számára is vannak
átlagos hétköznapok, unalmas és rutinszerû feladatok, de vannak igazi, komoly kihívások, felejthetetlen riportok és riportalanyok, amikor az újságíró olyan rendkívüli, különleges és kiváló személyiséggel beszélgethet, mint például Teller Ede. A nemrég elhunyt, világhírû, magyar származású fizikus nevéhez több évtizedes munkássága során
az egész emberiség létét, jövõjét befolyásoló felfedezések kötõdnek.
Idõs kora ellenére szinte halála napjáig aktívan dolgozott, és én abban a szerencsében részesülhettem, hogy több alkalommal is beszélhettem vele.
Amikor 2003 júliusában felhívtam õt, hogy interjút kérjek tõle, szinte a torkomban dobogott a szívem. Vajon vállalja-e a beszélgetést? Vajon milyen lesz egy ilyen nagy tudású, sokat megélt, - s talán nem túlzás azt mondani „ zsenivel” beszélgetni, tudok-e majd elég jókat és értelmeseket kérdezni? És milyen állapotban lehet a nagy tudós
fizikailag és szellemileg? Hiszen az utóbbi idõben már olyan hírek jártak Magyarországon, hogy Teller Edének nem mindig teljesen tiszta az elméje, és nem lehet vele hosszan beszélgetni.
És az interjú létrejött, az elsõ, a második, és a harmadik alkalommal is. Akkor még nem is sejtettem, hogy az utolsó lehettem, aki még riportot készíthetett vele. Beszélgetéseink során egy rendkívüli, jó humorú, érdeklõdõ, tiszta elméjû embert ismerhettem meg, aki kitûnõ magyarsággal, röviden de lényegre törõen és érthetõen válaszolt a feltett kérdésekre. Azt azért el kell ismernem, hogy riportalanyom nem volt éppen könnyû eset, türelmetlenül közbeszólt, ha úgy érezte, hogy „nem halad jó irányban” a beszélgetés, azaz nem találta elég érdekesnek vagy fontosnak a feltett kérdést. Mintha érezte volna, hogy kevés már a hátralévõ ideje, és igyekezett volna azt minél hatékonyabban eltölteni és kihasználni.
Ez a kötet a Teller Edével készült beszélgetéseken alapul, s nyilvánvalóan a teljesség igénye nélkül íródott. Azt próbálja bemutatni, hogyan gondolkodott õ a világról, hogyan látta környezetét, tudóstársait, általában az embereket, a természetet, a feladatokat, a
tudományt, és sok más hasonló kérdést. Mivel az interjúk terjedelme értelemszerûen nem adhatott lehetõséget egy teljes életmû bemutatására és átbeszélésére, elkerülhetetlen volt, hogy a szóba hozott témákat más forrásból egészítsem ki. Ehhez elsõsorban Teller Ede 2002-ben kiadott 600 oldalas önéletrajzi mûvét használtam fel, melyen 10 éven át dolgozott Teller, és õ maga ajánlotta fel vele készített anyagainkhoz háttérinformációként. Így remélhetõleg még teljesebb, még hitelesebb képet kaphat az olvasó Teller Edérõl, egy különleges ember különleges gondolatairól – írja elõszavában a szerzõ: Vincze Attila Tamás.

„Teller Ede nagy fizikus, és a huszadik század egyik meghatározó személyisége volt.
…Teller legalább annyival járult hozzá a világbéke megõrzéséhez, mint a szovjet hidrogénbomba kidolgozásáért elsõdlegesen felelõs személy, Andrej Szaharov, akinek a békéért tett erõfeszítéseit Nobel-díjjal jutalmazták. Teller Ede az amerikai
hidrogénbomba megalkotásáért felelt. Ezt a fegyvert szerencsére sosem kellett bevetni, mely inkább volt elriasztó, mint tömegpusztító eszköz. Teller Ede ezáltal jelentõs mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a század második felében az emberiség nem pusztította el önmagát” – írja Teller Edérõl Oláh György – Nobel-díjas kémikus –



Hírforrás: OBJEKTÍV