Mozaikok a Képíróról

Az égi homályló kocsmapultra könyökölve le-lepislant ránk Salvador Dalí, a festő; Baka István, a költő, Mihail Bulgakov, az író és Liszt Ferenc, a zeneszerző. Ne higgyük, hogy a művészetről beszélgetnek. Salvador Dalí hajdanvolt legendás bikaviadorokra emlékezik, Baka István hol a szekszárdi óvöröst, hol a nőket, de leginkább a kettőt együtt magasztalja, Bulgakov ördögi praktikákról mesél, Liszt pedig apósa, Richard Wagner emberi gyengéit ecseteli. Ne higgyük, hogy ha két kör sör vagy négy pici kupica között lepillantanak a Földre, saját sorsukat fürkészik; nem. Dalí unottan elfordul, ha egy aukción valamelyik rajzára licitálnak, Baka sikamlós viccet mesél, míg versét szavalják, Bulgakov fölháborodottan fordítja el a fejét a Mester és Margarita színpadi átdolgozásáról, Liszt Párizsról adomázik, amíg egy koncertteremben rapszódiája zeng. Vagy mind a négyen a szomszéd asztalhoz fülelnek, ahol Csontváry Kosztka Tivadar, a festo borong pohara fölött, József Attila, a költő hadonászik cigarettával a kezében, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, az író értekezik mély átéléssel a legújabb szisztémáról, amellyel megzabolázható a rulettgolyó, s az "árva, elmebeteg" Franz Schumann, a zeneszerző epekedik egykori szerelme után. És a pult mögött ott sorakoznak az asztalok, végeláthatatlanul, köröttük egyszerű emberek, akik fütyülnek a művészetre.
Ok már mindent tudnak. Elvégezték már dolgukat.
Dolgunk már csak nekünk, idelentieknek van. A piktor: rajzol és fest. A poéta: költ. A tollnok: ír. A dalnok: komponál. A többiek pedig figyelik őket. Figyelnek rájuk.
Figyeljünk most Tahin Zsoltra, a Piktorra. (Igen, Piktor: így neveztem el ot egy novellaciklusban, melynek főhőse Körmend, a város és Rába, a folyó.) Mert érdemes rá figyelni.
Már hallom is az ellenvetést: Körmend kis város? Nem. Körmend csak annak kicsi, aki nem akarja naggyá tenni. Porfészek annak, aki még soha nem törölgette le gondolatban az arcát.
S művésszé nem Budapest teszi az embert, nem is a konzervatórium vagy akadémia. Művész az, aki mindenek ellenére. Aki csakazértis. S aki csak úgy. Magának, magáért. Földi szerződés senkit nem avat művésszé. Van, aki az ördöggel szerződik s pokolra megy, van, aki csak dolgozik, tántoríthatatlanul. És sokszor nem boldogítja őket a munka sem. A figyelem, az talán igen. Figyeljünk hát Tahin Zsoltra.
Talán 1992-ben, tíz éve már, hogy Tatával - mert hát csak így hívjuk ­fölkerekedtünk (négy körmendi és egy győri, pannóniaiak öten) meghódítani Hellászt. Nekem, romantikus poétának a varázslatos szunióni naplemente volt a költészet. A tenger, a szirtek, a lemenő nap. Tatának a nyüzsgő Athén, egymásra dobált házaival, napellenzőkkel, redőnyökkel. Ma is úgy emlékszem Athénra, ahogy Tata rajzolta meg tussal, egyetlen házként, a házon száz másik házzal, napellenzők és redőnyök nyüzsgésével?
Terek a térben: talán ez a legkülönösebb, ami Tata művészetét jellemzi. Testek a testben, az arcon is arcok. A testek - testrészek - fülledt, ugyanakkor groteszk erotikája. Kicsavart, kifacsart formákba rejtett pore testiség - nem megalázottan, hanem alázattal; nem kigúnyolva, hanem megemelve, egyfajta - tudom, önellentmondás - dionüszoszi harmóniába simítva. De nem folytatom: kérem, időzzenek el a képek előtt - hiszen a művész, a művészet nem kér tőlünk mást, csak egy kis elidőzést.
Előtte azonban még hadd idézzek egy nagy klasszikust, és a szabadosságot, remélem, megbocsátják nekem, hisz Weöres Sándor mondta ezt: "Az a művészet csodája, hogy az ember nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér." Hadd ne elemezzem, mennyire szemléletes és találó ez a kép. Csak annyit fűzök hozzá: merni mindig csak nagyobbat érdemes?
S egy utolsó pillantást vetve az égi homályló kocsmapulton könyöklő elődeinkre, fölmerül bennem egy vigasztaló sejtés: ha saját muvészetük utóéletére nem figyelnek is, utódaikra, követőikre azért vetnek néha egy-egy kíváncsi pillantást. S ha arra érdemeset látnak idelent, koccintanak, s isznak rá egy atyai áldomást.